2010 óta tanulom a vászonszövést Kaposváron a Motolla-szakkörben, Csapó Angélánál, aki népi iparművész. Hetekig csak nézegettem a boszorkányosan ügyes szövőket, barátkoztam. Hihetetlennek tűnt, hogy én is beülhetnék a muzeális szövőszékbe. Egyszercsak megtetszett az egyik felvetés színe, és úgy döntöttem, hogy ezt kipróbálom. Angéla meglátta a hajlandóságot, elmagyarázta, gyakoroltatta. Már csak azt észleltem, hogy szövök ezerrel, ahogy Angéla mondja. Hagyományos parasztszövőszéken készítem a stólákat, sálakat, szőnyeget falra, földre, függönyt, tarisznyát. Emike (Orbánné Bíró Emma), akitől hat zsák fonalat kaptam, felajánlotta azt a szövőszéket, amit ő Baracsi Lajos bácsitól kapott, és amin alig várom, hogy szőhessek, de ahhoz még nyüstöt kell szerezni. Viszont már a lehetőség is szövésre nyüstöl. A szövés sikerélményt nyújt, ha érdekes megoldást találok vagy a színek izgalmas harmóniáját, de legfőképpen megnyugtat. Angéla azt is tanítja, hogy kell próbaszövést készíteni, hogy ne legyen fölösleges munka, és ne kelljen sokat visszafejteni. Van, amikor alszom rá egyet és beugrik a megoldás. Selymet, bolyhos, bogyós vagy akár vastagabb, durvább fonalakat is belekavarok a vékony felvető szálak közé. A lényeg, hogy harmonizáljon.
A sálakat egy nagyon aranyos lakócsai szövőszéken szövöm, amin harminccenti széleseket is tudok készíteni. Időnként elgondolom, hogy ki készíthette, kinek? Egy apa a lányának, vagy férj a feleségnek? Látszik rajta, hogy nagy szeretettel készült, kedves, finoman míves.
.jpg)
Eddig majdnem minden rokonom kapott a szövéseimből valamit: a lányom, a menyem, a fogadott unokáim, a barátnőim (a legjobbat Huszka Jutka kapta), az unokaöcsém, a felesége Edina, a lánya Dia.
