Magyar Népi Iparművészeti Múzeum,
2014. január 22 - március 22.
„S a lelkem sző, mint osztováta” Jékely Zoltán
A Páll Etelka nevével fémjelzett „Székely festékesek” című kiállítás a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum vándorkiállítása. Alapját az 1928-ban Viski Károly által közzétett 16 festékes 2010–2011-ben történt újraszövése, újraalkotása képezi. A természet, a hagyományok és a szövés iránt tanúsított tiszteletet példázza, ahogy a Gyergyószentmiklóson élő és alkotó Páll Etelka összefogásával hárman, Portik Erzsébettel és Benedek Katalinnal közösen, három generációból, hihetetlen precizitással elkészítették a szőnyegeket. Nem csak a technika a régi, de a természetes alapanyagokat, a gyapjút és a festőnövényeket felhasználva a festés is az autentikus módszereket követi.
Szöveg: Tánczos Erzsébet
Fotó: Gőzsy Gáborné
A szövőszék neve szüőfa, szövőfa, szátva, szátyva, eszváta, esztováta a különböző vidékeken. Erdélyben és a Tiszántúlon pedig osztováta.
Mi az, hogy festékes?
A festékes, más néven „burjános”, „rakottas”, aggatott vagy székely szőnyeg. Hajdanában a festékes szőttesek száma megmutatta a ház gazdagságát, ezért aki csak megengedhette magának, annak volt. Viski Károly ezt írja: "Festékest csak akkor szőnek, ha telik rá, s ha már készen van annyi harisnyaposztó, amennyi a megfelelő ruhafélékre szükséges.” A lányok hozományában is kellett, hogy legyen egy-két darab festékes szőnyeg. A régi székely festékes leggyakoribb mérete úgy 160x200 cm. Azonban csak 80-90 centiméter széleset tudtak szövőszékeiken szőni. A festékest ezért két szimmetrikus részből szőtték, amelyeket összevarrtak. A szőttes mindkét oldala, teljesen egyező.
A festékes név arra utal, hogy régen az elkészítéséhez szánt fonalat is az asszonyok maguk festették. Ehhez burjánokat használtak – ez a növényi festékanyagok összefoglaló neve.
Burján a hagymahéj, a diófa levele, burka, a vadalmafa és az orgona levele, vagy például a kökénybogyó.
Az alapanyagként használt fonal eredetileg gyapjú volt, a mai kor emberének igényeivel lépést tartva előtérbe kerül a műszál, vagy a kevert fonal, mivel az abból készült szőttest könnyebb kezelni, mosni, szárítani.
Páll Etelka és alkotótársai a festékesek szövéséhez kizárólag gyapjúfonalat használnak, melyet burjánnal festenek meg. A technika mellett tehát a természetes alapanyagok használata s a festőnövényekkel való festés is az eredeti módszer szerint való.
A kiállításon olyan világosan tárul elénk, hogy melyik növény milyen színt ad, hogy az ember jó párat megtanul, miközben lenyűgözve nézi a hagyományok és a szövés iránti alázat csodálatos példáit.
A hagyományos színek közé tartozik például a tubáksárga, a nyersfehér, a posztóbors és a kék. A színeket mindig gondosan válogatják össze az alkotók.
A székely festékest - mivel vékony és laza szövésű, így a padlón használva hamar tönkre ment volna - földre sohasem tették. Inkább ágyra, asztalra terítették, esetleg falvédőként szolgált. Dísztettsége miatt a lakóház ékessége volt, adományként pedig a templomokba is bekerültek, ahol a papi széken, szószéken, az oltár lépcsőjén kapott méltó helyet.
Használtabb állapotban pokróc, lópokróc lett belőle, végül lábtörlő. Megkímélve, megfelelően használva 200 évig is gyönyörködhetünk benne.
A díszítés nagyvonalú, geometrikus mintájú. Legegyszerűbb díszítő eleme a csík és a kocka. Ezek kombinációjával készülnek az összetettebb motívumok. Ezek a minták a kiállított kirakójátékokon is láthatóak.
Igazi felüdülés rácsodálkozni a szövőszékre, ahol készültek a szőnyegek, a növényekre, melyekkel a gyapjút festették évszázadokon át, s amelyeket Páll Etelka ismer és alkalmaz. A kiállítás, mely a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum vándorkiállítása a Magyar Népi Iparművészeti Múzeumban (1011 Budapest, Fő utca 6.) március 22–g látható.
Tánczos Erzsébet
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
